http://adamus-saint-germain.hu

Tudom, sokan közületek nagyon érzékenyek vagytok azokra az érzésekre, amik most a világban az emberek szívében ébrednek, de tudnotok kell, ezek valójában nem a ti érzéseitek. Rengeteg most a zűrzavar és a félelem, és nagyon sok a bizonytalan előérzet, de ti más helyzetben vagytok - és ez vonatkozik mindenkire, aki a tisztánlátást választotta, akármilyen úton és módon is jutott el a tisztánlátásig - tehát valójában, amit ti éreztek: zavart, némi kuszaságot, azt csak, mint egy adóvevő veszitek, úgymond. De ettől függetlenül szeretnék nektek is - és általatok mindenkinek, aki ezen a helyzeten úrrá kíván majd lenni - konkrét tanácsokkal szolgálni. Lássuk először is akkor, hogy én hogyan látom ezt a helyzetet, a kezdetektől a mostani leomlás kezdetéig.

Volt valaha egy csoport, egy csodás építőmesterekből álló földi csoportosulás, akik elhatározták, építenek valamit, valami olyasmit, ami egyfelől védelméül szolgál az embereknek, másfelől keretezi őket olyan módon, hogy egyrészt egy fedél alá tereli őket, másrészt segít nekik meghatározni önmagukat. Ez nagyon régen volt, kincseim, ha történelmi korban szeretnétek elhelyezni ezt a képet, tegyétek az időszámítás előtti időkre, azokra az időkre, amikor egy nagy birodalom elveszítette itt a Földön az egységét, a hatalmát és az emberek hasonló zavarodottságot éreztek, mint ti most. És akkor ezekből a csodálatos mesterekből álló csapat elkezdett építeni egy hatalmas, gyönyörű építményt. Kialakították az alapjait, jó mélyen beásták azt a földbe, mert tudták, e nélkül minden építmény ingataggá válik. Ahogy telt-múlt az idő, ez az építkezés folyt tovább, és kialakult egy gyönyörű oszlopokkal tarkított hatalmas építmény, ami alatt menedéket találtak az emberek, és egyfajta egységet élhettek meg. (Direkt használok, kedveseim, szimbólumokat, mert a szimbolikus láttatás mindenki számára nyilvánvalóbb, mint ha én meghatározom, ki hogyan értelmezze ezt; igazából itt egy kottát rajzolok most elétek, amit mindenki a maga hangszerén és maga módján játszhat le.) Tehát elkészült ez az építmény, és az építőmestereknek jöttek olyan utódaik, akik szerettek volna erre az épületre még egy szintet emelni, hogy még erősebb és még stabilabb legyen ez az építmény. És ez így ment generációról-generációra, mindig nőtt az emeletek száma ezen az építményen, úgymond, ám az az ősi tudás, az építészetnek az a csodája, amikor maga az építőmester volt az, aki mozgatta az anyagot, lassan eltűnt, és a helyét egyfajta monoton építkezés vette át, amikor nem gondos tervek alapján, hanem mindig az alsó emeletet megismételve épült ez az építmény. Az embereknek ez hihetetlen lehetőséget nyújtott, a változatosság csodáját; és ők egyre nagyobb örömükben szerettek volna minél több szobát birtokolni, úgymond, ebből az épületből. S ekkor az építők azt látták, ebben az épületben elképesztő hatalom rejlik, mert ez úgy működött egy időn túl, mint egy varázskastély, olyan változatos és valósághű volt a maga monumentalitásában és változatosságában, amit a számos ráépített emeletnek köszönhetett, hogy aki egyszer ebbe belépett, el sem tudta képzelni, hogy van ezen kívül is élet, van ezen kívül is változatosság. No mármost. Látván ezt az építők azt gondolták magukban; ha olyan hatalmasra építik ezt az épületet, hogy mindenki belefér, valójában ők uralhatják az ebben folyó dolgok mindegyikét, mert akkor az emberek ezt a struktúrát, ezt a rendszert fogják természetesnek venni, és ahová lifteket, szemétledobókat, csigalépcsőket, pihenő és dolgozó szobákat, imaszobákat és szórakozó helyiségeket építenek, ott ők határozhatják meg az ebben létezők életét. És így is lett. Megint generációról-generációra folyt a lázas építkezés, egyre magasabbra és még magasabbra. Csak egy dolgot felejtettek el ezek a „nem beavatott” építőmesterek; hogy az eredeti épület egy lehetőség volt, egy a sok közül, és az alapjai ehhez mérten lettek kialakítva, nem bírnak el egy ekkora építményt. S amikor sok-sok évvel ezelőtt ez a rendszer meg is mutatta ezt a hiányosságát, és elkezdett inogni, mozogni, akkor arra vették rá az emberek nagy részét - azokat, akik ennek az építménynek az áldásosnak tűnő gyümölcseit élvezhették - hogy ugyan segítsenek már abban, hogy tartsák ezt az épületet. Ezért létrehoztak a körül egy hatalmas falat, ami átláthatatlan, áthatolhatatlan; igazából, az épületből kilépők számára nem is tűnik falnak, mert nem látni be a végét, olyan, mint a világ vége számukra. És akkor lassan, nagyon lassan kinyitottak pár ajtót ezen az eddig zárt rendszeren. (Politikában, közgazdaságtanban járatos barátaim, pontosan tudják most, mely kor mely áramlatára gondolok itt valójában, ez már a modern korotok történelmi eseményei közé tartozó vonulat volt.) Nos, akkor ezeken a nyitott ajtókon elkezdtek kiáramolni szépen lassan az emberek, és valójában egyfajta szabad járkálás kezdődött meg az épületből ki-be. És mindezt azért tették ezek az építők, ezek a legmagasabb emeleten lakók - akik e pozíciójuk folytán gyönyörűen belátták azt, amit az alsóbb szinten élők nem - hogy lassan kialakítsanak ennek az épületnek egy élő védelmi rendszert, ergo létrehoztak, drágáim, egy élő állványzatot. (Belőled és belőled, meg belőled, kincsem, jobb, ha tudod, te is ott álltál sokáig, és támasztottad nekik a falat, hogy össze ne dőljön ez az építmény.) De ez kevés volt, mégpedig azért, mert olyan nagy volt a mozgás az épület körül, és az épületbe ki-be, hogy ez nem tűnt elég stabilnak, és egyszer csak történt valami rettenetes, pontosabban a felső királyi lakosztályokban lakók szemének látható, és borzalmas dolog: az építmény alja egy ponton megrogyott. Az egész építmény ezáltal teljesen aszimmetrikussá vált; a falak ferdék lettek, a padló lejtős és a csigalépcső is szinte járhatatlan. De ők azt mondták az alattuk lakóknak, hogy ez egy csodás újítás, ez valójában egy irányított, és teljesen természetes folyamat, és nagyszerű, hogy ezáltal az építmény egyik felében, a lejtős padló alján le lehet csúszni, mert ez valójában egy ilyen mókás játék, sokkal izgalmasabb, mint az egyenes padló. De az emberek nem voltak képesek ezt a játékosságot ebben felfedezni, nagyon sokan a világból ezen a lejtőn lecsúsztak, megütötték az ülepüket, és nem volt erejük visszamászni a naposabb, magasabb részére az adott szobának, emeletnek. És aki lecsúszott ezen a lejtőn, azzal bizony előfordulhatott, hogy az alatta lévő emelet szintjére került, és miután ott is ferde volt a padló, csúszott a csálé lépcsőkön és ferde padlókon egyre lejjebb és lejjebb, míg a pincében nem találta magát. Ott nem volt sem fény, sem izgalom, sem változatosság, csak a puszta létért való küzdelem, miután nagyon sokan kerültek a pincébe viszonylag rövid idő alatt. S ekkor megtörtént másodszor, amitől a felső szinten élők nagyon féltek; a sok mozgástól megint megrogyott az épület, alapjaiban rázkódott meg, sok-sok halottat temetve maga alá. Ezt a zűrzavart aztán több csoport kihasználva olyan ideológiákat gyártott, ami megmagyarázta az életben maradottaknak, hogy ez valójában egy szükséges szelekció volt, illetve voltak olyan csoportosulások, akik a félelmet kihasználva, önmagukat mentve próbáltak egyfajta előnyhöz jutni, de ez a visszájára fordult; és sokat közülük is betemetett a sok potyogó tégla, törmelék. S amikor a házban maradottak meglátták, hogy valójában itt ez az egész építmény kerül veszélybe, ha tovább folyik a bentlévők egymás ellen fordulása a különböző ideológiák mentén (aminek csak egy apropója volt, hogy ki milyen és hány szobát birtokol ebben az építményben), elhatározták, hogy bármi áron is, de ezt az építményt megmentik, fenntartják, és soha többé nem engedik, hogy ilyesmi megtörténhessen. Ennek fejében még több hatalmat adtak azoknak, akik fönt laktak, és jobban ráláttak erre az épületre, s ők cserébe azt a látszatot keltették ezekben a szerencsétlen lakókban, hogy az ő hatalmuk csak tőlük függ, és valójában a mindenkori kollektív lakógyűlés határozatai alapján cselekednek. De a valóság nem ez volt, mert ők már akkor pontosan látták, hogy ami itt megrogyott, alapjaiban ingatta meg ezt az építményt, és csak idő kérdése, mikor fog ez tovább rogyadozni. S ekkor rájöttek egy dologra; ha az emberek kevesebbet mozognak, kevesebbet járkálnak, akkor stabilabban tudják tartani ezt az épületet. De ehhez az kellett, hogy ezt valahogy önszántukból tegyék, és ezért kitalálták, hogy elhitetik az emberekkel, hogy az, hogy ők tarthatják ezt az épületet, az valójában nagyon csodás. Aki nagyobb részt és erősebben tart, az nagyon ügyes és okos, és ez valójában az élet célja, semmi több. Az a „trendi”, ahogy ti mondanátok, aki a legnagyobb darabot tartja a legtöbb ideig! Egész rendszer épült ki ennek a hiedelemnek a táplálására, csak megint volt egy bibi, és lassan el is értünk a mesében a jelenhez, bogaraim. A bibi az volt, hogy azok a kezek, akik a legnagyobb darabokat tartották ebből az épületből, nagyon erősen nyomták azt, mert valahogy azt hitték, minél nagyobb darabot tartok, azt annál erősebben kell nyomnom. És az egyik ilyen kéz alatt beszakadt a fal! És akkor az épület végzetesen megmozdult és ez az instabil, agyontámogatott rendszer ezt már nem bírta elviselni, s mikor a kártyaváron megmozdul egy lap, elindított egy láncreakciót. S miután ez az építmény alapjaiban volt gyenge, ez a bomlás, hogy úgy mondjam, az alján indult el, s hiába az látszik most, hogy pár magasabb szoba fala düledezik, dől ki, vagy omlik le, én a magam perspektívájából pontosan látom, hogy mi történik az alapoknál, és nincs rá jobb szavam, mint hogy a teljes összeomlás, kincseim. És most ott állnak az emberek, sokan kiszaladva az építményből, hogy még jobban tartsák azt, sokan az ajtófélfába kapaszkodva próbálnak gyorsan feljebb jutni, mert azt gondolják, az majd megmenti őket, sokan meg épphogy próbálnak gyorsan lefelé futni, mert azt sejtik, az a biztonságosabb. De egy dologra senki sem gondol még, és senki sem számít rá - márpedig, mi ezt látjuk, mint a legvalószínűbb potenciált - hogy egyszer csak ebben a nagy ingadozásban, az épületnek ebben a nagy mozgásában, egy hatalmas darab ebből az épületből leszakad. És akkor az alattuk állók elkezdenek futni, elengedve a falakat, hogy ne temesse be őket ez a hatalmas faldarab, és egy részük sikeresen ki is menekül alóla. És a faldarab lehullik, rázuhan a kerítésre és összezúzza azt. És ez a csoport akkor meglátja: „Jé, ez egy kerítés volt! Ez nem a világvége, emberek, csak egy kerítés, mögötte rét van! Mögötte ugyanaz van, mint a nagy házban, csak falak nélkül!” Utánam! - kiáltja majd egy közülük, és elindulnak. És erre a mozgásra felfigyelnek a többiek is, akik tartják ezt az egyre düledező építményt, és páran közülük szintén elindulnak a fény irányába. És amikor ez a tömeg elér egy olyan kritikus pontot, amikor már a tartó kezek száma nem lesz elég egyben tartani az épületet, az hatalmas robajjal össze fog zuhanni, maga alá temetve mindazokat, akik ott maradtak benne a felső szinteken, az alsókon, és akik nem voltak képesek elengedni a falakat abban a hitben, hogy a világot tartják, mert ezen túl nincs semmi. És amíg ez nem következik be, a fenti őrszemek, a valódi építők utódai, nagyon sokszor el fogják nekik mondani, hogy minden rendben, és az a legügyesebb és legokosabb, aki most kitart, és akik elmentek, buták, gyávák és megvezetett emberek. De amikor ez a torony összeomlik, az hasonlatos lesz ahhoz a két hatalmas megrogyáshoz, ami ezt már megelőzte a közelmúltban, és az utódok el is fogják utólag majd a történelemkönyveikben a 3-as számmal látni, mint egy folyamat betetőződését, így emlegetve az első kettő után.

A háború a mai világban már nem fegyverekkel zajlik, de az a dráma, amit magában hordoz, ugyanolyan horderejű lesz, mint más korok más minőségű háborúi. Mi ezt a folyamatot látjuk most elindulni, kedveseim; sok helyen és sok módon volt utalás erre, sokan beszéltek már világvégéről; s íme eltelik annyi idő, ami számotokra már nem mondható soknak, és megtapasztaljátok annak a világnak a végét, amit most sokan a Világnak hisznek. Fogunk még erről beszélni, de tartozom nektek pár olyan útmutatóval, ami segítségül szolgál most ennek a krízisnek, pontosabban annak nyitányaként történő kisebb megrázkódtatásnak bölcs kezeléséhez. Most ott tartunk, drágáim, hogy légörvénybe került a gép, a pilóta sejti, hogy kényszerleszállást kell végrehajtania, bár azt is látja, még a lezuhanás is megtörténhet, és a légiutaskísérők most újra megmutatják az utasoknak vészkijáratokat. Én is ezt teszem most, figyeljetek rám:

1. vészkijárat: Vizsgáld meg, hol és hogyan támogatod ezt a rendszert! Alapos legyél, sokszor észre sem veszed, mert annyira elhitették veled, hogy ez a kényszertartás úgymond a természetes számodra!

2. vészkijárat: Ha észreveszed, hogy támogatod a rendszert, hirtelen el ne engedd! A pánik úgy terjed, mint a futótűz, és amíg a kerítés egyben van, összetaposná egymást a sok rémült rohangáló. Magyarán, tudd, mit csinálsz, de még ne mozdulj!

3. vészkijárat: Légy éber, figyeld a híreket, sokan nem figyeltek régóta ezekre, de most érdemes figyelni, ébernek maradni, minden apró mozzanatra!

4. vészkijárat: Amikor már tudod, hogy hol és mekkora részt támogatsz az építményből, valamint átlátod az egész folyamatot, keress olyan téglákat, amik lehetőleg az építmény alján vannak, és még valahol annak az eredeti régi épületnek a darabjai! Ha nagyon fönt kapaszkodsz, akkor megtörténhet az, hogy amikor zuhanni kezd a faldarab, leesel. És nem fogsz tudni szaladni! Ez konkrétan azt jelenti, hogy menjetek vissza az alapokhoz, és nem azt, hogy bármit is megvonjatok magatoktól! Ez azt jelenti, hogy ne az illúziót támogassátok, hanem a valós építmény részeket: minden, ami most elmélet, fikció és nem kézzelfogható valóság, nagyon ingataggá vált. Minden, ami most propaganda, rábeszélés és reklám által elétek kínált lehetőség, azt hagyjátok lehetőleg figyelmen kívül, és határozzátok meg az igényeiteket, a valós, saját igényeiteket és ne késlekedjetek, elégítsétek azokat ki, lehetőleg a legközvetlenebb módon! Értitek, kincseim, mire figyelmeztetlek benneteket? Minél több az áttétel, minél több a lépcső, annál magasabban vagytok megint ezen az épületen, annál messzebb a földtől. Jó, drágáim? Erre nagyon figyeljetek!

5. vészkijárat: Legyetek békések, derűsek, kiegyensúlyozottak, ne akarjatok hatni a folyamatokra, csak éljétek meg azokat tudatosan, a magatok szerepét meghatározva ebben. Legyetek azok, Akik, Vagytok, és ne hagyjátok, hogy bármilyen hír, bármilyen propaganda letérítsen titeket az utatokról! Ami történni fog, már említettem, olyan lesz, mint a szülés: véres, szenvedéssel teli, hosszú és fájdalmas, de az eredmény, az csodás lesz, majd meglátjátok! Erősnek kell lennetek és megmaradni önmagatok közepében, mert azt sem győzöm hangoztatni, abban a zűrzavarban, amit ez a folyamat eredményez, ti lesztek azok a segítők, akik megmutatjátok az utat a másik világ felé, a leomlott kerítésdarabon keresztül. Nektek akkor vidámságot, bizakodást, reményt kell vinnetek a romok alá, és erre csak akkor lesztek képesek, ha most nem keveredtek bele a drámákba. Pihenjetek, készüljetek, töltődjetek, kincseim, legyetek tudatosak, most fontos, hogy mindig, minden pillanatban tudatosítsátok magatokban, milyen hatás alatt, mely pontotokból cselekedtek, pontosan hol, milyen helyzetben vagytok; és a legfontosabb, ne felejtsétek el egy pillanatra sem, hogy Vagyok, Aki Vagyok! Ez lesz a ti páncélotok, majd meglátjátok, drágáim!

A következő alkalommal beszélgetünk egy picit arról, miért olyan zűrzavaros most minden, egy olyan perspektívából, ami egy érdekes dolgot fog megmutatni nektek.

Az összes, ezen az oldalon található tanítás szabadon megosztható másokkal mindaddig, amíg a www.adamus-saint-germain.hu hivatkozásként említésre kerül, és az információ eredeti, teljes formájában kerül megjelenítésre, kizárólag térítésmentesen.