http://adamus-saint-germain.hu

Az előző fejezetben megmutattam nektek, hogy miért fontos az út során a megtisztulás, és valójában mi az, amitől itt meg kell tisztulnotok. És akkor elérkeztünk közösen egy olyan helyre, aminek a jelentését valójában nagyon nehéz megfejteni egy nagyon fontos ismeret nélkül, ami erre az egész útra vonatkozik, s amit most kézen fogva járunk. Ugye azt mondtam nektek, ez az út egy belső alkímiai folyamatot tár elétek, pontosabban azt a folyamatot, ami során, ti, mint fizikai lények, e fizikai világ fölé emelkedtek oly módon, hogy mindvégig megtartjátok a fizikai valótokat, mindvégig e fizikai világ által meghatározott lények maradtok. De mit sem érne az alkímia, az előhívás, átalakítás művészete, ha ez nem jelentené egyben azt is, hogy – bár megmaradtok e fizikai sík határain belül – de mindeközben olyan módon fölé emelkedtek e 3 dimenziós valóságnak, hogy képesek legyetek azt a kedvetek szerint uralmatok alá hajtani, úgymond. Azaz olyan módon legyetek képesek hatni erre a fizikai világra, és ezáltal önmagatok fizikai aspektusára, ami nem egy erővel történő ráhatás, nem egy kívülről jövő nyomás, hanem egy fölé emelkedett hatalom, ami révén te nagyobbá válsz, mint az a világ, amiben meghatároztad magad. És azt könnyű belátnotok, ha valaminél te nagyobb vagy, akkor az nem tud rajtad uralkodni. Mit jelent az, hogy nagyobbá válsz, mint ez a világ, hogyan tudnánk megfogalmazni ennek a nagyságnak a lényegét? Valójában ez egy olyan tudati tágulást jelent, amikor, hogy úgy mondjam, e folyamaton keresztülmenve te képes leszel a nagyobb tudatosságú részeiddel kapcsolatba lépni, képes leszel a tudatodat olyan módon kitágítani, ami eddig nem tapasztalt lehetőségek birodalmába repít téged. Ez a fajta nagyság, ez a fajta hatalom, amire ezáltal szert teszel, egy nagyon érdekes dolog, mert valójában itt nem az történik, hogy te magad alá gyűröd ezt a fizikai közeget – mint azt sokan az alkímiáról nagyon tévesen gondolják – tehát, nem egyfajta olyan varázslóvá, parafenoménné, vagy illuzionistává válsz, aki mindenféle elkápráztató trükköket képes bemutatni a publikum nagy ámulatára és szórakoztatására, hanem egy olyan alkimistává, egy olyan mesterré válsz, aki képes önnön nagysága révén magába foglalni ezt a fizikai világot oly módon, hogy ettől a ponttól már nem is tudna nem hatni rá.

Mondok ismét egy példát, drágáim, hogy jobban megértsetek. Van egy szoba, amiben különféle berendezési tárgyak találhatóak. Ugye, ekkor azt mondhatjuk, hogy ez a szoba nagyobb, mint az asztal, a szekrény és a fotel. S mit eredményez ez a nagyságbeli különbség, drágáim? Hát azt, hogy mindig a szoba fogja meghatározni e tárgyak elhelyezkedését, és a tárgyak, egészegyszerűen fizikailag képtelenek meghatározni ennek a szobának a felépítését, úgymond. Hiába alkotsz egy háromszögletű alakzatot ezekből a bútorokból, attól még a szoba falai négyszöget fognak alkotni, és nem lesznek képesek idomulni a benne elhelyezett tárgyakhoz, mert ez így teljes nonszensz lenne. No, de a szoba alapvetően meghatározza a benne lévő berendezési tárgyak méretét, számát és elhelyezkedését, hiszen kénytelen vagy a szoba adottságait figyelembe venni a berendezésnél. S most vegyünk egy picit elvont példát, drágáim, csak azért, hogy megértsétek az alkímia lényegét, mert nagyon sok félreértés van ez ügyben. Ha te beszerzel egy akkora hatalmas szekrényt, ami nagyobb, mint ez a szoba, és mindenáron e kettőt (tehát a szobát és a szekrényt) szeretnéd összerendezni, akkor itt két lehetőséged van. Az egyik, hogy kibontod a szoba falát, és újraépíted akkorára, hogy beleférjen ez a szekrény; de ebben az esetben már ugye semmi esetre sem beszélhetünk az eredeti szobáról, mert ez már nem ugyanaz a szoba, ez már egy másik szoba. A másik megoldás meg, hogy magát a szobát helyezed el ebben a hatalmas mesebeli szekrényben, és akkor valójában átalakul a viszonyrendszer, átalakulnak a fogalmak, mert a szekrényben elhelyezett szoba most kicsit szürreális képe valójában egy olyan nonszensz, ami látszólag inkább való egy huszadik századi festményre, mint arra, hogy ebben lakni lehessen. Hiszen itt egy olyan megszokott viszonyrendszer borult fel, ami, épp e sajátos nézőpontja révén, egyfajta művészi értéket kaphat; hiszen teljesen ellentmond a megszokottnak, annak a viszonyrendszernek, ami valójában egy közös megállapodás mentén született, amit a józan ész és a praktikum hívott életre, s nem a fizikai korlátok. Hiszen bármikor lehetne egy olyan hatalmas szekrényt kreálni, amiben elhelyezzük a szobát, de ez így valójában értelmetlen, hogyha megfogalmazzuk, hogy mi a szoba funkciója, s mi a szekrény funkciója, illetve mi az egymáshoz viszonyított szerepük és helyük.

S miért mondtam ezt most ilyen részletesen el nektek, kincseim? Mert valójában itt azt akartam megmutatni, hogy az a viszonyrendszer, amiben ti már olyan régóta meghatározzátok magatokat, csupán egy nézőpont, és valójában csak egy, a magatok meghatározására irányuló szándék manifesztációja. Ez a fizikai közeg, ez a 3 dimenziós illúzióréteg valójában azért van, és azért ennyire sűrű, kézzelfogható és valóságos számotokra, mert ez ad egy olyan viszonyítási pontot a létezésetekhez, ami nagyon sokat segít nektek azon az önmegtapasztalási úton, amin ezen életetekben végigmentek. Tehát létrehoztátok a szekrényt, hogy bele tudjátok tenni a ruháitokat, és ezt úgy találtátok célszerűnek, hogy ez a szekrény kisebb legyen, mint a szoba, mert ennek csak így van értelme. S amikor ezt megalkottátok a ráció talaján, akkor az a kifejezés, hogy „szekrény”, már egyfajta evidenciaként él a fejetekben, már ami az átlagos méretét és a szobához való elhelyezkedését illeti. Eszetekbe sem jut ezt megkérdőjelezni, eszetekbe sem jut akár elgondolkodni is azon, hogy miért nincsenek több km magas és széles szekrények, mert ennek így nem látjátok semmi, de semmi értelmét. Így van, drágáim? És miért nem látjátok semmi értelmét, miért tűnik már maga a feltételezés is olyan badarságnak, hogy megmosolyogtató és bosszantó egyben erre egyáltalán gondolni is? Mert számotokra a szekrény arra való, hogy „belehelyezzem a dolgaimat”, és ez a meghatározás eleve meghatározza e tárgy paramétereit. Mint ahogy semmi értelme nincs egy egymilliméteres tollnak, egy lyukas merőkanálnak, egy üres lapokkal tele lévő könyvnek, vagy egy kormány nélküli autónak. S ha belegondoltok, hogy a modern korok formabontó és tudatemelő művészeti alkotásai mennyit foglalkoznak a nonszensszel, ezekkel az eleve nonszensz feltételezésekkel a művészi kifejezés talaján, rájöhettek arra, hogy ezek a művészek valamit sejtenek, valami olyasmit akarnak e csodálatos műalkotásokkal megmutatni, feltárni, amit ők egy ihletett állapotukban megértettek és felfogtak, még ha a fogalmi síkon ezt nem is képesek hűen kifejezni. És ez nem más, mint hogy az a viszonyrendszer, amiben te maghatározod magad most, az a fizikai valóság, amit te olyan nagyon valóságosnak tartasz, csak viszonyrendszer kérdése. És semmi értelme ehhez olyan módon ragaszkodni, ahogy ezt sokan teszik, mert ez csak egy közös és kölcsönös megállapodáson, és, hogy úgy mondjam, célszerűségen alapuló rendszer, pontosan, mint a golyóstoll, a szekrény, az autó és a könyv standardizált formulái. Az, hogy te, mint „szekrény”, hogyan és hol határozod meg magad, azaz milyen viszonyrendszert alakítasz ki a szoba és önmagad közt, ez csak és kizárólag elhatározás kérdése. S amíg téged az szolgál, hogy te magadat, mint szekrényt ebben a szobában helyezd el, mert máshol egészegyszerűen ennek nem lenne értelme, addig ez számodra a világ legtermészetesebb dolga lesz. Ám ha „kinövöd” a szekrényedet, ha már ez a szekrény ebben a szobában nem fér el, akkor nem történik más, mint egy csere, egyfajta viszonyrendszerbeli átalakulás, ami sokak számára elképesztően bolond dolognak fog tűnni, de számodra már ez lesz a természetes, úgymond, mert a te önmeghatározásodat és újonnan kialakult igényeidet ez így jobban szolgálja majd. No de ez nagyon szokatlan dolog ám, amikor a szobád vált a szekrényeddé, és a szekrényed lett a szobád, és előfordulhat, hogy a konformizmus talaján e viszonyrendszert meghatározók egészegyszerűen bomlott elméjűnek fognak téged tartani, mindaddig, amíg ki nem növik a maguk szekrényét ők is, megharcolva önmagukban a többi konformista rosszalló tekintetével. (S most a konformizmust nem negatív értelemben említem, mert ennek semmi értelme nem lenne, csupán egy önmagad meghatározásának kiindulópontjaként, ami a fejlődés egy teljesen természetes, és mindenki számára majd elhagyandó állomása.)

S amikor te képes voltál ezt a valójában nagyon nehéz cserét elvégezni azon állomások, lépések során, amit most közösen járunk be, kincseim, nos, akkor már teljesen abszurd lesz számodra az a feltevés, az a fajta meghatározás, hogy a szekrényedet a te szobád határozza meg. Pontosan annyira lesz ez egy abszurditás, mint most ennek a fordítottja ezzel a szobában elhelyezkedő szekrénnyel kapcsolatban, amit épp most kezdtél el növelni, növeszteni, s ami hamarosan kinövi e szoba falait. A szekrény a fenti példában szimbolizálta a te tudatodat, a szoba meg ezt a fizikai valóságot. És ez az alkímia lényege, ez az alapja, ez az, amiről ez valójában szól. S aztán, hogy ezzel a szekrényben lévő szobával te mit teszel majd, az már a te választásod lesz; sokan kívánták érdekfeszítő módon bemutatni ezt az arányváltozást. És a nézők, a bámészkodók, a csodálkozók ebből, az egész számukra nonszensz helyzetből, csak annyit értettek és jegyeztek meg, hogy jé, milyen érdekes dolog történt! Egy fickó a szobájában a plafonon tárolta fogasokon a ruháit, a szoba alján az iratait, míg a szekrényben reggelizett, ott nézett tévét, sőt még ott fürdött is! Nahát, ez az alkímia, varázslatos dolog, hogy ilyen huncutságokra képes! Ugye, értitek, drágáim, mire kívánok itt kissé viccesen és egy szimbólumba ágyazva utalni? Ha esik a hó, neked le kell takarítanod azt az autódról, de nem azért esik a hó, hogy te havat takaríthass, holott a két jelenség kézen fogva jár. Csakhogy e két tényezőből melyik foglalja magában a másikat, annak van egy természetéből fakadó prioritása, úgymond.

S akkor el is jutottunk a szimbólumok megfejtéséhez, ami e kicsit szürreális fejtegetésem után, talán nem lesz már olyan nehéz, mint ahogy az elsőre látszott! A kis fehér szemcsés halom, amit e piciny teremben láttál, az só. Maga a terem, ez a piciny szoba szimbolizálja azt a szobát, amit kezdesz, hogy úgy mondjam, szép lassan kinőni, ezért is tűnik már olyan picurkának. A só, az a kis kupac, a fizikai, anyagi világot szimbolizálja, annak a kézzelfogható valóságát, mert a só az az anyag, ami szárazföldön, s vízben egyaránt jelen van hihetetlen mennyiségben a Földön. S fehér, mert magában foglalja mindazt a szimbólumok világában, ami a fizikai élet, a fizikai lét lényege; azaz a szilárdat, a cseppfolyóst, a nélkülözhetetlent, valamint a mindenki számára egységesen és korlátlanul jelenlévőt. S mit teszel ezzel a sóval? Valójában magadhoz veszel belőle egy marékkal erre az útra emlékeztetőül, hogy te nem elhagyni akarod ezt a szobát, kiröpülve abból ebben a szekrényben, hanem magadba akarod foglalni azt. Nem repülő szekrényeket készítünk, hanem monumentális, hatalmas, csodás szekrényeket. Nagy különbség, barátaim, sokan repülő szekrényekre vágytok, de az nem lesz ettől nagyobb, csak bizonytalanabb, és még az is megtörténhet, hogy nagy rendetlenség alakul ki benne a sok ingadozás miatt! S mi lehet a só halmon ez a palást és a korona? Így van, ezt már mindenki tudja, annak a hatalomnak a szimbóluma, ami e fizikai világ fölötti korlátlan hatalmat jelképezi. S miután te egy büszke, és bátor gyermek vagy, azon nyomban magadra is öltöd ezt a csodás palástot és dicső koronát!  S nagyon örülsz neki, mert pont illik rád ez a ruha, és valóban királynak érzed ezen a ponton magadat. Nem érzed jelmeznek ezt a ruhát, bár azt látod, hogy a korona nem igazi, és a palást is jobban hasonlít valami farsangi jelmezhez, mint igazi nemes palásthoz, de ez most nem zavar téged, mert most ízlelgeted a királyi jelmez alatti éned, most ízleled meg először ennek a csodálatos nagyságnak az első valós érzeteit.

Most – ha a folyamatban valójában eljutottál eddig a magad tapasztalásai által – a szoba és a szekrény pont ugyanakkora, s valami olyasmi érzés kerít ilyenkor hatalmába, hogy, „jaj, már nem is tudom, mi van kint, és mi van bent, hol a fent, és hol a lent!”  Ó, és ez egy csodás állapot, a beteljesülés olyan ígérete, ami valójában már megmutatja ezen állomás hihetetlen eredményeit e viszonyrendszer átalakulása közben. Ez az első igaz és valódi gyümölcse ennek az útnak; egy olyan mindent felülíró tapasztalat, amit minden utazó örökre a szívébe éget, mint az egyik legmeghatározóbb tapasztalását. És erre utal a tál gyümölcs, ami még nedves a harmattól, mert még nem volt ideje megszáradni, és amit nagyon jóízűen befalsz, mert ez a tied, ez már ehető, ez már igazán változatos és isteni táplálék, igazi csodás étek a kezdeti egyszerű kenyér és szalonna után. S zene szól, az a dallam, amit most hallottál meg először az út során, az a dallam, ami rezonál a lelkedben arra a hangra, aminek a hívószavára elindultál; és ez nem más, mint a szinkronisztikus események meglepő és egyre növekvő számú előfordulásának szimbóluma, ami szintén egy csodás felismerése ezen állomásnak. Minden mindennel összefügg, és te vagy ennek a közepében, minden köréd rendeződik, valami csodás dallamként, egy kifogyhatatlan örök melódiaként!

S miután magadhoz tértél, úgymond, e csodásnál csodásabb élmények után, észleled, hogy a tovább vezető út kettéágazik; megint eljött egy választás számodra, egy nagyon fontos választás. Mi lehet ez a két ajtó, hová nyílhat, barátaim? Az egyik egy betonplaccra nyílik, ami nagyon stabil, biztonságos, de viszonylag zárt és elég kopár. A másik ajtó mögött sártenger vezet, egy olyan ingoványos talaj, amiben félő, még teljesen elsüllyedsz, és nem tudsz továbbmenni. Nos, mi ez a két hely, melyik mit szimbolizálhat a fentiek fényében? Már van koronád és palástod, még ha egyelőre ez csak játékból van! Már ettél az első gyümölcseidből, és akkor most itt ez a nehéz helyzet, ó jaj mit tegyél! Hát, kincsem, ez valójában annak a választása, hogy mit kezdesz ezzel a hatalommal. Hogy mi a te célod, miután megtapasztaltad, hogy a szekrény és szoba aránya csak viszonylagos, és egy megállapodás kérdése. S akkor rájössz, hogy a betongrund valójában nem más, mint ennek az állapotnak a megtartása ennek a csodás tapasztalásnak a birtokában, ennek egy biztonságos módon való megélése. Ami azt jelenti, hogy itt egy olyan elágazás következik, ami elválasztja a felemelkedett, megvilágosult mestert a bölcstől. Az adeptust a mágustól, az istenembert az emberistentől. S ez nem értékítélet ismét, ez csak két cél, két állapot nagyon erőteljes elkülönítése.

Aki úgy választ, hogy ezen a ponton megáll, úgymond, az is egy csodás utat járt végig, egy hihetetlen átalakuláson ment keresztül, de őt az a fajta élmény, hogy kívül helyezze a szekrényt a szobán, még elrémíti, s megelégszik egyelőre azzal, hogy a szekrény falait kitolta a szoba faláig, és így is sok csodálkozó és hitetlenkedő pillantás kereszttüzében fog berendezkedni ebben a duplafalú otthonban. Ahhoz, hogy továbbmehess ezen a ponton, egyet kell tudnod, és ez az a dolog, amiből tudod, hogy melyik ajtó mögött mit találsz. Az a sár és ingovány, amit a másik ajtó mögött találtál, az nehéz, az veszélyes, az láthatóan emberpróbáló, de a végén van egy fekete mászóka! Van ott valami, ami nem tűnik elsőre túl csalogatónak, mert nagyon magas, és nem is túl tetszetős, de téged hajt a megismerés vágya, ami dacol az út látható nehézségeivel. A másik oldalon valójában nem vár semmi új, az egy olyan hely, ahol biztonságban lehetsz minden újabb megismerés nélkül. A betonplacc végén egy sárga csúszdarész visszaröpít téged a kiindulópontod fölött megépített nagyon nagy játszótérre, ami hatalmasabb, mint eddig bármelyik ahol jártál, de egy véges, kerítéssel lezárt terület. Ez az ingoványos rész meg egy mászókához vezet, s miután az e teremhez vezető csúszdaág egy kissé felfelé emelkedett, lesz, akit ez már megrémiszt a magasság miatt, s lesz, akit meg újabb megismerésekre, és újabb csúszdázásra sarkall.

S ha te az ingoványos talajt választottad, elindulsz ezen, de ez borzasztó nehéz! Már az első lépések megtétele után elképesztően elfáradsz, mert ez az anyag olyan sűrű és olyan ragacsos, hogy alig bírod belőle kiemelni a lábad, ragad, egyre jobban ragad! Sőt, süllyedsz is lassan, már térdig gázolsz ebben a sűrű anyagban, már derékig, ó jaj, még elsüllyedsz teljesen! De nem keseredsz el, eszedbe jut a só, amit magadhoz vettél, kicsit a szádba veszel belőle, és ez mintha új erővel töltene el téged. És nagyon nehezen elérsz a mászókához, de le kell feküdnöd, mert a lábad remeg, és a sírás fojtogat. S ahogy így a láp végét jelentő száraz fekete földön fekszel hanyatt, meglátod, hogy ennek a fekete mászókának – ami valami furcsa, elsőre nem meghatározható anyagból van (talán vas, de ahhoz törékenynek tűnik), s ami egy hatalmas tornyot formáz – az aljában van két fa hintalószerű építmény. Nagy nehezen feltápászkodsz a földről, és ekkor meglátod, hogy a koronád elhagytad a menetelés során, és a palástod is koromfeketévé vált a sártól. Szomorúan odamész a két falóhoz, és akkor egy olyan ijesztő dolgot látsz meg, hogy ijedtedben felsikoltasz, és hátrahőkölsz! Az egyik lóba láthatóan egy gyermek van beszorulva, feje a lóban, és csak a kalimpáló lábait látod! Ó de borzasztóan nyög és sír! És a másik ló, az még borzalmasabb! Az valami förtelem; számtalan ocsmány féreg, pondró nyüzsög rajta, láthatóan azzal táplálkozva, ami a lóban van, de hogy mi lehet az, erre gondolni sem akarsz. Még egy pillanatra eszedbe ötlik, hogy segítesz a fába szorult gyermeken, de a gyomrod forog, a lábad remeg. És a fejed is zsong, hogy megfejtsd, most hova is jutottál, ezért odébbállsz, és a mászóka egyik fokán szomorúan azon morfondírozol, hogy lám, lehet, most először rossz választást hoztál! S bár továbbra sem történt semmi bajod, úgymond, sőt csodával határos módon egy karcolás nélkül átvágtál az út e nehéz szakaszán, és te nem vagy semmiféle játékló gyomrában; egészséges vagy és szabad, mégis ez a hely, ez a táj nagyon nyomasztó számodra. De ahogy ott ülsz és múlik a hányinger, a remegés, és a félelem, megérted, mi történt; megérted, mi történt ezzel a két szegény gyermekkel, és már pontosan tudod, mi volt ez a borzalmasan ragacsos út, amin végigjöttél, és mi ez a nagy torony, milyen anyagból van, és mi a további teendőd ezek után. S ha netán nem sikerült ezt most azonnal megfejtened, drágám, a következő részben mindent megvilágítok számodra, hogy mehessünk tovább az utolsó, 3 részből álló állomás első szakaszára.

Az összes, ezen az oldalon található tanítás szabadon megosztható másokkal mindaddig, amíg a www.adamus-saint-germain.hu hivatkozásként említésre kerül, és az információ eredeti, teljes formájában kerül megjelenítésre, kizárólag térítésmentesen.